Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nem lesz már legközelebb

2012.04.10

 

„Nem lesz már legközelebb…”

 

Ezt a történetet már mindenki hallotta és ismeri. Szinte már legendává élte ki magát. Sokan és sokféleképpen emlékeznek vissza rá és mesélik el. De az én szemszögemből még senki sem mondta el…

A nevem Uchiha Itachi. Mindenki ismer és ismeri életem történetét. De vajon mi az igazság? Az, amit az öcsém vagy talán, amit Tobi – Uchiha Madara – mesélt el? De hihettek nekem is… hisz az egész történet főszálai hozzám futnak. Hogy kinek hiszitek? Azt nektek kell eldöntenetek…

Ezt az estét úgy ismeritek, mint a „Vérengzés éjszakája”, amikor az Uchiha család főjének legidősebb fia, lemészárolta egész klánját. Csak öccsét hagyta életben, hogy élete szenvedés és örök bűntudattá váljék. Az őrült gyilkos… egy megzavarodott elme… mind’ így ismertek. De most elmondom az én igazam. Minden egy forró nyári hajnalon vette kezdetét…

Az eget szokásosan már felemésztette a Nap világossága és a felhők már kezdtek eltűnni az égboltról. Pirkadni kezdet. S én – mint minden hajnal hasadtában – most a verandán ültem és figyeltem a messzeséget. A langyos, nyári szellő finoman kapott hajamba, miközben lágyan simogatta arcomat. A távolban a szél óvatosan cirógatta az apró fűszálakat, s apró madarak csicsergése vert zajt a harmatos pázsiton. Én az ajtó előtt ülve húzódtam meg még egy árnyasabb közegben. Ezen reggel nyújtotta örömök adtak boldogságot egész megbotránkozott életemnek.

De már hallottam a reggeli lépteket. Már szüleim és testvérem is lassan ébredeztek. Hallottam a falon túlról, hogy’ söprik az út porát a klán idősebb asszonyai. Apróbb lábak dobogását véltem felfedezni, melyek egyre csak közeledtek. Míg az ajtó kinyílott és egy tiszta ében színű szempár mosolygott vissza.

- Nii-chan? – jött közelebb pár lépést, majd vállam fölé hajolt s érdeklődve figyelt.

De én még mindig a tájat pásztáztam szemeimmel. Éreztem, hogy elkezdődött megint egy nap. Vége a békességnek…

- Igen? Sasuke? – pillantottam fel kíváncsiskodó fivéremre.

Egy unott arckifejezés volt a válasza, majd mellém lépdelt s ő is leült a veranda szélére. Pici lábait felhúzta és kezeivel gyengéden körülölelte. Mintha szégyellte volna magát. Rám sem pillantott. Csak elfordította a fejét s úgy folytatta:

- Nii-san? – hintáztatta magát zavartan.

Csak akkor hív „nii-san” – nak, ha valamit nagyon szeretne tőlem kérni.

- Mondd csak… - folytatta – délután… nos… ráérnél végre velem edzeni? – éreztem, hogy egyre jobban lesüti a szemeit és fejét legubbasztja.

Elmosolyodtam. Éppen szólni akartam, hogy ma nem érek rá. De valószínűleg már sejtette a válaszom, így folytatta:

- Jaj, nii-san… - nézett rám, s egyik apró kezével megfogta a karomat – már olyan régen voltunk együtt… és különben is… Megígérted!

Nem tudtam, mit mondhatnék. Nagyon szerettem az öcsém. De állandó „terror érzete” lehetett miattam. Hisz mindig én voltam a család a büszkesége és reménye. „Gyakorolj és légy olyan, mint a bátyád!” – apánk mindig ezt hajtogatta neki s úgy érezte, lenézi őt. Mikor őt akarta kérni, hogy tanítsa, eddzen vele, akkor apám mindig velem beszélt helyette. S volt, hogy szóra sem méltatta… Így hát nem tudtam, mit mondhatnék neki. Fontos ember voltam. Nem értem rá mindig vele foglalkozni.

Mindig? Hisz már több mint egy hónapja csak reggelente látjuk egymást az ilyen pillanatokban. Nem is emlékszem, mikor töltöttünk együtt többet egy – legfeljebb – fél órácskánál. Pedig régen mindig együtt voltunk. S ha még rá is értem, apám leintett – „A testvérednek tanulnia kell, Sasuke! Ő nagyon fontos ember! Nem ér rá mindig veled foglalkozni!” – Sajnáltam is az elvesztegetett időt. De mit tehettem?

Lassan felálltam és enyhén lehajoltam hozzá. Tudta, hogy mi következik. Már előre behunyta a szemeit és kezeit maga elé emelte. De mégis sikerült a homlokára pöccintenem.

- Majd legközelebb! – mosolyogtam rá.

Akkor még nem is sejtettem, hogy többé nem lesz legközelebb…

Durcásan nézett rám. Ilyenkor már megszólalt volna, hogy „Mindig ezt mondod…”. De most nem tette. Csak dühösen pillantott rám. De éreztem, ez nem igazi bosszúság.

- Sasuke! – hallatszott egy kedves, vékony hang a konyha felől – Siess, mert elkésel!

S a kölyök már újra mosolygott.

- Megyek, anyám! – örvendezett. Majd cipőcskéit lábára húzta gyorsan s felállt. Ekkor léptek ki szüleink az ajtón.

- Tessék, Sasuke! – mosolygott az anyánk. Milyen gyönyörű volt, apám előtt mindig a védelmező angyalom volt. Csak neki sikerült jobb belátásra bírni. Habár apánk makacs ember volt. Mindig az ő igazát vallotta. Így csak leplezett volt enyhülése. De még ez sem következett be mindig.

- Az ebéded és táskád! – nyújtotta mosolyogva testvéremnek. Milyen rég’ volt, hogy nekem mondta e szavakat… De még mindig emlékszem rá. Akkor is ilyen gyönyörű és kedves volt. De mégis erős… Sosem láttam még sírni.

Fivérem rögtön somolyogva elvette. Illedelmesen meghajolt apánk előtt és már szaladt is ki a kapun. Utána mosolyogtam. Bár én is ilyen gondtalan és vidám lehetnék…

Ideges csend állt be köztünk. Apámmal egymás tekintetét fürkésztük. Anyám aggodalmas arcot vett fel. Szólni akart hozzám, de mielőtt megtehette atyám leintette. Így kénytelen volt visszafáradni a konyhába. Ketten maradtunk. Pár napja még én voltam a kedvence. Most gyűlöl. Hogy miért? Rögtön elmesélem.

Mint az Uchiha klán legígéretesebb reménységét előbb-utóbb engem is beavatták a család minden titkába. Így történt ez egy estén is. Apámmal a klánunk gyűlő szobájában voltunk, ketten. Egy olyan sötét dolgot osztott meg velem, amit nem tudtam feldolgozni. A családunk történetéről mesélt először, mint mindig. S a végén lyukadt ki a legszörnyűbb hírre, amire álmomban sem gondoltam volna.

- Uchiha klán nemes… - tette karba kezeit apám – akárcsak az alapítója, a legnagyobb az Uchihák között, Uchiha Madara… - itt még nem értettem, mire akar vezetni – Mint tudod Madara megküzdött az Első Hokagéval. Ketten irányították eleinte a falut. De nézeteik lassan különböző utakra siklottak. Így Madara az Uchihákra akarta bízni a falu vezetését, magával az élen.

 Mért meséli el? Ezt már annyiszor hallottam. És hogy bevalljam – erre persze mindenki büszke -, de én rühellem a klánom eme örökségét. Véleményem szerint ez egy örök szégyenfoltunk.

- Mivel mi vagyunk Konoha legidősebb és legerősebb klánja, ez érhető is lenne – állt fel az asztalától, s a szememet vizslatta idegesen – a falu legnagyobb hadiereje is a mienk – már nem bírtam, ahogy állandóan vigyázó tekintettel figyelte minden rezdülésemet. S az a nyugodt, kimért hangnem. Már szabadulni akartam…

- Így megbeszéltük az Uchiha klán minden családfőjével, hogy átvesszük Konoha irányítását.

Villámként csapott belém a felismerés. Háborút akarnak… tömény hatalmat… Hiszen meg van mindenünk… és ők mégis többre vágynak…

Arcomat szétvetette a gyűlölet apám és a klán iránt. Erőteljesen csóváltam meg a fejemet. S ekkor apám rosszalló arckifejezésével találkoztam. Mintha láttam volna, ahogy szellemként száll tova tőle az irántam érzett dicsekvés, tisztelet és minden szeretet. Láttam, hogy legszívesebben ebben a minutumban kitagadott volna.

Megfordultam és feldúltam távoztam. Becsaptam magam mögött az ajtót. A képek megrezdültek a falon. S még éreztem magamon apám gyűlölködő tekintetét.

Tányércsattanás hangja hallatszott ebben a pillanatban. Anyám ijedt arccal hajolt le és szedegette az apró porcelándarabokat. Mikor hirtelen megvágta egy hófehér ujját s apró vörös vércseppek duzzadtak ki ujja hegyéből.

- Minden rendben, anyám? – hajolt le anyánk mellé az öcsém.

Ekkor haladtam keresztül a konyhán. Kiléptem a ház ajtaján, melyet szintén dühödten vágtam be magam mögött. Anyám csak aggódóan tekintett utánam. Ekkor lépett be a konyhába apám is. Tekintetével még mindig a becsapott ajtót vizslatta. Lábai alatt kegyetlenül roppantak szét az apró szilánkok. Édesanyám remegve nézett fel rá guggolt állásából. S pár kövér könnycsepp zúdult le ébenfekete szemeiből.

Igen, itt álltunk. De nekem nem volt kedvem ehhez a kínos csöndhöz. Így lassan hátat fordítottam és a kapu felé lépdeltem. Mögöttem csend volt. Sejtettem, hogy apám megvárja, míg távozom. Igazam volt. Ahogy a klán birtokának bejáratához érkeztem, halk csoszogó lépteket hallottam és egy hangos ajtócsapódást. De nem érdekelt…

Konoha utcáin sétálgattam. Forró hőség tombolt. Alig lehetett pár lelket látni az utcákon. Az árusok, az eladók, a boltok és még az Ichiraku ramenes is zárva volt. Az emberek is becsukódzkodtak házaikba, csak az Akadémián volt aktív az élet. Már ha annak lehetett nevezni, hogy ülsz egy forró teremben reggeltől késő délutánig és halálra unod magad. Sasuke jutott az eszembe.

 Az után az eset után, hogy összekaptam apámmal, már érdekes módon, nem nekem mondta, hogy „Te valóban az én fiam vagy!”, hanem az öcsémnek. Ez neki is feltűnt, és mint láttam, nagyon furcsállta. Főleg, hogy a „beszélgetés” után való feldúlt távozásomnak és apám gyűlölködő tekintetének ő is a tanúja volt. És atyánk rá rakott még eggyel a tűzre: Tegnap este – a kínos vacsora után – fél füllel hallottam, mit mondott Sasukének – „Ne akarj többé olyan lenni, mint a bátyád!” – Noha az öcsém még mindig azon a véleményen volt, hogy „Te jobban csinálod, Itachi!” – S ez örömmel töltött el.

Csak sétáltam és gondolataimba meredtem, mikor egy érdekes illat csapta meg az orromat. Máskor is éreztem már ezt. Bódító illat volt, lágy… mégis vadító. Amint felismertem egy sötét, árnyas sikátorba szeleltem. A zsákutca végéhez mentem, tőle pár méterre. S gúnyosan mosolyogtam.

- Hanina… - mondtam kimérten – Tudom, hogy te vagy. Gyere elő… - vetettem oda halál nyugodtan.

Rögtön sok apró lila füstgomolyag szállingózott a levegőben. Majd lassan kirajzolódott egy nő alakja. S amint teljesen előtűnt, megszűnt a szállingózó, bódító lila füsttömeg. De a megrészegítő illat még mindig átjárta légteret.

A nő gyengéden nyitotta fel szemeit. Micsoda szépség volt… Hosszú lábait semmi sem takarta. Szabadon villogó combjára fehér kunaitartó volt erősítve. Féltett kincsének rejtekét egy apró fekete szoknya takarta el, melyen vastag barna öv kígyózott végig lágy eséssel, cseppet sem szorosan. Széles csípője és vékony dereka tökéletes homokóraformát rajzolt ki. Feszes hasfalát semmi sem takarta. Az ember szeme akaratlanul is odasiklott a lábai után. Édes kebleit ujjatlan fehér ruhaanyag fedte el, nyitott nyakán pedig egy hosszú kereszt szimbólumú lánc csüngött. Mely még inkább kihangsúlyozta mély dekoltázsát. S az a hófehér bőr… tökéletes összhangban volt a hosszú ébenfekete hajzuhataggal, mely egészen kerek fenekéig lesiklott. Dús volt, melyet a szél sokszor lágyan ide-odaráncigált, pár hajszálait kerek arcába fedve. S a koromfekete hajszálak mögül makacsul csillogott égszínkék szempárja, mely akár egy vadmacskáé mindig ámulatba ejtett.

Ő volt az Hanina. Az ANBU-osztag- beli társam. 8 évesen végeztem az akadémián, 12 évesen chunin-vezetői ranggal büszkélkedhettem. S 13 évesen kerültem az ANBU-osztagba. Mondhatni kettős életet éltem. Különleges – az Uchiha klánból származó – ninjaként a falumat és a Hokagét szolgáltam. De éjjelente az ANBU-harcosokkal portyáztam és Konoha másik vezérének, a Földesúrnak dolgoztam. Hova, mikor hívott a kötelesség…

Hanina gyengéden lépkedett felém. Kék macskaszemeit egy pillantásra se vette le az enyéimről. Felém közeledett, közben csípőjét lágyan ringatta. Ó, ha tudná, hogy mennyire gyűlölöm ezért. A férfiszívek megbolondítója, megrészegíti az elméd, s utána mindent levesz tőled. Nem marad más csak a düh önmagaddal szemben és az üresség.

Kacéran mosolyog rám. Mi a fenét akar? A büdös ribanc… De velem nem fog játszadozni…

- Elég a játékból! – hunyom le gúnyosan szemeim – Gondolom ezúttal nem játszadozni jöttél… Térj a lényegre! – néztem rá erőteljesen.

Jobb, ha belátja ez a piszkos ringyó, ki az erősebb. Engem ugyan nem fog legyűrni két szende szempár! Szende? Szerintem ez a nő már csecsemőkorában sem tudta, hogy mi az. Csak ránevetett az apjára és rögtön elvette az eszét.

- Ugyan Itachi! – bájosan nevetett.

Kacérkodik velem… Már megint… Mégis mit képzel ez az igénytelen kurva?! Csak megjátssza magát…

Csábosan néz rám. Azt hiszi, beveszem?! Ujjával gyengéden a mellkasomra bök, búján mosolyog, ujját érzékien húzza körbe felsőtestemen, míg lassan körbe jár. És még mindig csak mosolyog… hogy az a… Csak egy ribanc… Én meg egy köcsög, hogy hagyom…

Mikor körbeért, ismét csábosan rám tekint, de a dühösen nézek vissza rá. Látom, nem zavarja… Fegyvertartójába nyúl és egy tekercset húz ki belőle. A kezembe nyomja, s pár lépést hátrál.

- Mi ez? – kérdezem gyanakvóan.

Felkuncog a zavartságomon.

- A Földesúr küldi – válaszolja sejtelmesen, míg a számat nézi. S nyelvével érzékien megnyalja kiszáradt ajkait. De most nem játszadozok. Ha a Földesúr küldte, fontos lehet.

Kibontom. S olvasni kezdem a sorokat. Egyre jobban elképedek. Nem értem az egészet. Ez a levél… Szemeit lehunyom és erősen szorítom össze. Kezemből kiesik azonnal a tekercs, amint az utolsó szavakat még egyszer elolvasom. Hangosan koppanik a földre, bár szerintem csak az én szívemben ver ütemet. Fel is dobban a lelkemmel a szívem, együtt. Arcizmaim erősen rándulnak össze. Ökölbe a szorítom a kezeim. Pár pillanat múlva csöpög belőlük a vér, mely a földet vörössé festi.

Hanina a falnak támaszkodik. Eddig komoran nézett rám, de most érdeklődően pillant rám.

- Na? – mosolyodik el gúnyosan.

Nem tudok felelni. Szemeim kipattannak. A düh eluralkodik rajtam. Nagyot nyelek. S egész testemen végigfutó remegés közben dühösen rebegni kezdek:

- Tűnés…

- Hogy? – kérdez vissza lány s elém lépdel.

- Azt mondtam, tűnés… - nézek rá gyűlölettel.

- Itachi… - mosolyog gúnyosan. – Tudod… - kezdene bele monológjába.

De nem vagyok kíváncsi rá, hányféleképpen tudna most ellazítani. Az átkozott ringyó… hogy ilyenkor is ilyeneken jár az esze. Pedig fogadok, hogy tudja, mi áll a levélben. Idegesen kapok a vékony nyaka után. Majd oldalra fordulok vele és a falnak lököm. Annyira elhomályosít a düh, hogy sharingan szemeim is felvillanak. S véget nem érő haraggal tekintenek rá, mialatt a nyakát szorongatom.

- Azt mondtam, tűnés… - ismétlem nyugodtan.

A kezeim után kap, ahogy egyre feljebb nyomom a testét. Már kezd fulladozni. De én még erősebben szorítom, s egyre feljebb emelem.

- Megértetted?! – ordítom rá dühösen.

Hangom visszhangot ver a sikátor falain. De mit játszadozom én? Sokkal fontosabb dolgom van… Hirtelen elengedem, és a földön landol. Rögtön a nyaka után kap, úgy félti, mintha majdnem elveszítette volna. Bár lehet, hogy igaza van. Ritkán jövök ki a béketűrésből, de ha mégis sikerül, valószínű, hogy ő a főokozója.

Hátat fordítok, és gyűlölködő léptekkel haladok az utcán. Lábam alatt megremeg a talaj, a pulzusom majdnem felrobban. Haragom most véget nem érő formát ölt.

Hanina még mindig a földön térdel, és zihálva nyakát fogja. Majd lecsukja ijedt szemeit és újra felszáll a bódító lila füst. S lassan eltűnik… De utolsó pillantásaival még mindig utánam néz…

Csak mentem elszántan. Nem érdekelt senki és semmi. Az ég kezdett beborulni. De a levegő párás volt, szinte fojtogatott. A falu kapujánál jártam, mikor a friss nyári zápor valóban leszakadt. Sokkal félelmetesebb volt, mint egy késő őszi vagy téli. Az orkán erejű szél fákat csavart ki, melyek házakat, épületeket döntöttek le. A villámok eszeveszetten cikáztak az égen olykor-olykor belecsapva egy-két magasabb fába, vagy házba. De a tűznek ideje se volt meggyulladni, olyan gyorsan hullottak a hatalmas, kövér vízcseppek az égből.

Konohán túl az utat már csak sár és latyak fedte. Mely az én cipőmet és a lábaimat is térdig. Végül beljebb mentem az erdőben egy titkos ösvényen, hogy egy pajtánál lyukadjak ki. Az Uchihák istállója volt. Sosem használták a lovakat, csak egy mitugrász fiú őrizte és látta el az állatokat. Viszont én sokszor jártam ide, senki se tudta meg. Hisz nem is törődtek ezzel a hellyel. Ha a Földesúrhoz akartam eljutni, az a leggyorsabb lóháton volt, mivel messze egy elhagyatott, rejtett pusztaságon állt az ANBU-k főhadiszállása. Mely igazából nem volt más, mint egy hatalmas egyszintes ház. Az álca kedvéért is…

Beléptem a lovak közé. Rögtön felismertem az állatot, mely már oly’ sokszor elvitt a Földesúrig. Makulátlan sötét szőre és ébenfekete sörénye volt. Erős és szilaj testének köszönhetően – s hogy mindig csak ő volt használva – rendkívül gyorsan vágtatott. Sörényéhez hasonló éjfekete szemeiben néha az én szemeimet láttam. Ő is olyan volt, mint én. Egy „osztag” erős fegyvere, melyet tisztelnek és dicsérnek. Majd a következő pillanatban elhajítják és lecserélik egy ártatlanabbra. Hisz más a világnézete, s ha e mellé még túl erős, elszabadulhat… Igen… ez vagyok… és ő…

Kikötöttem és csak úgy simán – nyereg nélkül – ültem a hátára. Hangosat nyerített, majd ahogy elszáguldott kicsapta a karám ajtaját. S egy villámcsapás kíséretében tűntünk el az erdő rengetegében.

Forrás: [
x]